Fülig Jimmy bőrkabátban, színésznő az ölemben

2017-12-18 11:24:05
 
 
Élt egyszer egy ember, aki kórházba került, és hosszú ottlétre számított. Megkérte a családtagjait, hozzanak be neki Rejtő-könyveket. Három hét alatt gyógyultra nevette magát tőlük. Kamaszkori olvasmányélményeiről Esterházy Péter azt írta, hogy neki Rejtő Jenő és Thomas Mann volt az ikercsillaga, egyformán szerette őket. A középiskolai kötelező olvasmányokat én is szívesen cseréltem Rejtőre, és sosem értettem az olyan csodálkozó kérdéseket, hogy „mit tudtok röhögni rajta”. Nem állítom, hogy egyenes út vezetett innen a magyartanárságig, de abban biztos vagyok, hogy Fülig Jimmy helyesírása elpusztíthatatlan. Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani, mondta ez a fiatalember, amikor ellenfele azt kifogásolta, hogy az ütést jobbról várta, ám a pofon balról érkezett. Az ötödik fejezetben pedig Piszkos Fredről lemosták a vezetéknevét.
 
 
Ha Agatha Christie a ponyva királynője, Rejtő Jenő a ponyva királya. Viharos élete 1943-ban, harminchét éves korában fejeződött be. Örkény Istvánhoz hasonlóan a nagykátai munkaszolgálatos gyűjtőtáborba vonult be, de ő nem élte túl, hogy a hazája megfosztotta mindenétől és fegyvertelenül a háborúba lökte. Legismertebb művei évtizedekkel később is hallatlanul népszerűek voltak. Fanyar, egyéni nyelvi humora, groteszk világlátása, írásainak utánozhatatlansága és meghökkentő mélysége utat talált egy másik kor olvasóihoz is. Tilthatták, lekezelően szólhattak róla, történetei, figurái túlélték.
 
 
alt
 
 
 
Eddig csupa felejthető Rejtő-feldolgozásba botlottam, az a hamisítatlan humorú rejtői világ a könyvlapokról nehezen ültethető át filmre, színpadra, vagy egy mégoly plasztikusan megrajzolt képregénybe sem. A Soproni Petőfi Színház Rejtő, a megejtő című, két részes zenés pódiumjátéka valami más, egy friss, 2017-es produkció, melyet az író népszerű regényeinek részleteiből, verseiből, novelláiból, kabaréjeleneteiből és korának slágereiből szerkesztett egybe Varga Róbert és rendezett meg Pataki András. A soproniak, hat színész és egy zenész, tisztességesen felgyűrték az ingujjat, nekiláttak a darabnak, és jól elszórakoztak vele november 29-én, a Főnix Fészek Műhelyház közönsége előtt is. Nekem sem esett nehezemre.
 
 
Az előadás állandó szereplőjének, a kávéházi bölcsességeket bemondó zongoristának közelről figyelhettem a kezét és arcát. Így még nem láttam Papp Gyulát. A rockszínpadokon, jó régen, igaz, a Skorpióban és a Dinamitban azért nem Gershwin Summertime-ját, Brecht-Weill Koldusoperájából Bicska Maxi dalát vagy a Tanulj meg, fiacskám, komédiázni-t játszotta. Az elsőrangú rockzenész, nagy alázattal, első osztályú bárzongoristát alakított, csak a fél konyak hiányzott a bal keze mellől.
 
 
Rejtő folyamatosan az utat járta vagy kereste – betegséggel, fájdalommal, szegénységgel és sikerekkel nehezítve. A Japán kávéház asztala mellől ejtette bámulatba és kétségbe a pincéreket, a gépírónőként is társául szegődő feleségeit, a kiadókat és a pesti kabarék direktorait.
 
 
A Rejtő, a megejtőben mintha egy mulató személyzete és vendégköre álmodná magát hihetetlen kalandokba, és aztán eljátszaná, eltáncolná, kiénekelné magából ezeket az álmait. Fülig Jimmy baró bőrkabátban jön a kikötői csapszékbe a késéért, mert egy matrózban hagyta (Piszkos Fred, a kapitány), egy ízléses, zöld lámpaernyő leng egy ismeretlen, pizsamás férfi fején (Vesztegzár a Grand Hotelben), és Troppauer Hümér a légióban az öklével és a költészetével küldi padlóra a művészet iránt érzéketlen bajtársait (Az előretolt helyőrség). Ez a színpadi mulató régi hely, ahol már orvost is öltek, megfordulnak itt nemesek és nemtelenek, megbízhatóak a széklábak, és az úri közönség táncol. És alkalomadtán szomorkodik, ha a Sötét utasokra gondol, vagy arra, hogy Anyám, én egy kis virág vagyok.
 
 
alt
 
 
 
Már az elején feltűnt az egyik színésznő (Simon Andrea, mint kiderült), nagyon egyben volt benne minden. Az előadás második részében leszedték róla kosztümöt, elcsúfították, és estélyi ruhás vénkisasszonynak maszkírozták. Mindhiába. Énekelte, táncolta, hogy „Holdvilágos éjszakán…”, és közben – meglepődni sem tudtam, olyan gyorsan – az ölembe hullott. Oldalt, az első sor szélén ültem, könnyű dolga volt velem. A szándékosan túltolt parókája és a szörnyű kellékszemüvege sem bírta elrejteni a mosolyát, és húsz centiről nevette az arcomba, hogy „A királyfi oly kevés, és az, hogy jön, tévedés”. Nem is hallottam a nézőtéri visszhangot körülöttem („Apa, benyusziztál?”), elbűvölt, zavartan vigyorogtam, és az a valószerűtlen hülyeség futott át rajtam, hogy súgok neki valamit, de csak bólintani tudtam, hogy igen, így van, és ő profin továbbállt. Utána percekig nem jutott eszembe, mit is dalolt nekem, majdnem a nyakamban. „Mert csak aki álmodozik, annak lehet igazából igaza! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”
 

Kun Tibor
Fotó: Szalai György

Hír megosztása